Egy borongós Péntek...

  Az elmúlt pár napra gondoltam, mikor álmosan kidugtam a fejem a takaróm alól. Dühös sötét felhők lepték el a gyanútlan májusi eget. A hideg szél nevetve süvített végig az utcákon. A Nap elbújt átadva a helyét a félhomálynak. Az emberek keserű szájízzel vágtak neki a hétnek, tudva, hogy az eső talán a jókedvüket és a terveiket is elmossa. Tegnap óriási cseppekben esett. Reményem sem volt, hogy azon pár méteren míg a busztól elérek a házig, ne ázzak el. Bosszantó volt, de már nem rázott meg...Túl sok más dolgon járt az eszem. Egy hosszú sóhajjal nyugtáztam a tegnapot és rávettem az agyam, hogy felfogja már MA van. Akartam még pár percet, de tudtam, hogy muszáj lesz kikászálódnom az ágyból. Rémálmok. Újabb szereplők az életemben. Hívatlan vendégek, akiket nem lehet semmivel elűzni..."Mit tehetnék?" Felültem az ágyban és megdörzsöltem a szemem hátha eltűnnek a legutóbbi rémképek foszlányai. Nem akartam gondolni rájuk..."Mennem kell"
  A reggeli teendőket úgy végeztem el mint egy beprogramozott zombi. Mosdás, fogmosás, öltözködés, smink...De itt megakadtam. Sápadt arcomat figyeltem a fésülködő asztalom tükrében. Szemeim fáradtan csillogtak és könyörögtek még egy kis alvásért...de a csónaknak haladnia kell tovább. "Mennem kell"
  "Angi por favor!"- szólított fel a spanyoltanárom. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kerültem oda. Hamar összeszedtem magam és elkezdtem olvasni a mutatott bekezdést...Nemsokkal később Judy már magához ölelve a tanszereit tornyosult felém és várakozón nézett le rám. Kicsöngettek, de én maradtam volna a padon fekve...persze nem hagyta. "Mennem kell"
  Testnevelés óra előtt az öltözőben ismét rámtaláltak a borús gondolatok. Dodo lépett be az öltöző ajtaján és egy pillanatra keserű érzések fogtak el. Villámcsapásként hasítottak belém a szavai, amit néhány nappal ezelőtt mondott. Először a haragot tudtam kiemelni..aztán lassan kivettem a többi érzés körvonalait is. Csalódottság, aggodalom, kétségbeesés, tehetetlenség...bánat. Mire felocsúdtam már elhagyta az öltözőt és ideje volt, hogy kimenjünk. A tanár azzal fogadott minket, hogy kint fogunk futni. Nem meglepő...a gondolattól is megfagytam. Köröket futottunk Adrie-val és közben beszélgettünk...nem volt túl egészséges de már rég nem tudtam vele normálisan beszélni. Az utolsók között teljesítettük ezt a "borzasztó" két kört és a következő feladat magyarázatáról le is maradtunk. 60 méter felmérés. Párokba rendeződtünk és vártuk a sorunkat, mikor a lányok felkacagtak mögöttem és lelkesen ecsetelték milyen jó, hogy egy kicsit kisütött a nap...Kisütött, de a távolban látni lehetett a fenyegetően sötét felhőket az égen. Semmi jót nem ígértek...Egy napsugár még nem fogja elűzni, csak feltartóztatja egy darabig. Mégis jólesett ahogy az a kis meleg csóva arcunkat nyaldosta. Egy csepp remény mielőtt az eső ismét szakadni kezd, mint szomorú gyermek szeméből a vígasztalhatatlan könnyek. Erre gondoltam, mikor azt mondtam Adrie-nak, hogy megírom a mai napot. Az ígéretemet betartottam, most viszont...Mennem kell!

Későn aludtam el tegnap, a gondolataim úgy cikáztak bennem, mint sáskák rajzáskor. Valamivel le kellett kötnöm magam. Bekapcsoltam a tévét. A fénye hirtelen hasított a sötétségbe, hangja pedig idegenül csengett. Zavaró volt. Pont ez kellett nekem. Addig kapcsolgattam a csatornák között, míg nem találtam valami érdekeset. A mentalista... Furcsa érzésem támadt. Ő is szerette ezt a sorozatot, rá kellett volna emlékeztetnie. Mégis otthagytam és próbáltam utolérni a cselekmény fonalát. Beburkolóztam a meleg takarómba, magamhoz öleltem a plüssnyuszimat és csak bámultam a képernyőt, míg a valóság távolodni nem kezdett....Utolsó gondolatom pedig ez volt : "Erősebb vagyok!"

Nem engedhettem magam vissza arra a helyre. A hetekkel ez előtti összevisszaságba... A lepusztult falak közé... a beteg tájba.

"Teltek a napok és én csak ültem... és a távolba révedve, próbáltam a jelenben maradni... Nem sikerült. Akárhová néztem Őt láttam... és ha nem őt, akkor a hiányát. Néha elindultam az egykori suli épületébe... és a kezemben könyvekkel - zombiként kerülgettem a folyosón a bábukat teremről teremre járva....Majd..."

Majd visszatértem a négy fal közé, ami egykor a szobámra emlékeztetett. A zene már nem hiányzott... egyetlen dallamot tudtam magamban felidézni : Lykke Li Possibilityét. Lehajtottam a fejem a párnámra és amint lehunytam a szemem, hogy elzárjam a nyomasztó és szomorú világot, a torkom kaparni kezdett, a szemem égni,... a szívem pedig nem a megfelelő ütemben vert... bár vert. A könnyeim eloltották a szememben gyulladt tüzet, néhány kapkodó levegővétel enyhítette a kaparást. Hagytam, hogy gyógyuljak és vártam, hogy a fáradtság felülkerekedjen.

Lassan, ez a megszokott napirend megváltozott... A bábuk el-elmozdultak a helyükről és némelyik, mintha beszélt volna hozzám... A fák és a fű színe kezdett visszatérni és zajok szűrődtek be a csendbuborékomba. Eltelt még néhány nap és az épületek is visszavették rétegeiket... a könyvek a kezemben megváltoztak, az esti égés elmaradt... és már kezdtek a bábuk is életre kelni. Majd az egyik rám mosolygott...aztán ajkai sajnálkozóan görbültek lefelé. Elszomorító volt. Nem tehetem ezt velük! Nem tehetem ezt magammal! Ezek után, ahogy egyik nap követte a másikat egyre több minden lett a régi. A bábuk már többé nem voltak azok. Beszélgettem velük és egy mosolyra már én is azzal válaszoltam. A csendet megtöltötte a régi ismerős bajos napok zaja...

Már hetek teltek el, mikor körülnéztem a világomban és olyan volt mintha a vihar nem is lett volna...Úgy éreztem jól vagyok. Ahogy ezt ismételgettem magamban, szinte már hiányzott az a gondtalan öntudatlanság ahol voltam...Szinte. Valami még hiányzott...Ami előzi a megmaradt sötétséget és meleget áraszt... Egyik reggel a tükörben néztem magam és gondolkoztam...Azon az egyetlen dolgon, ami hiányzott és azon, ami még összekötött a rossz világgal. Az utóbbi egy dallam...az egyetlen, amit értékelni tudtam...amit bármikor felidéztem és minduntalan lejátszottam. Nagyon halk volt már...Tudtam, hogy el kellene engednem...Hisz : Jól vagyok! Nehéz volt, de meg kellett tennem.

Akkor és ott valami megváltozott. Tudtam! Éreztem! Hevesen dobogó szívvel szaladtam ki a lágy zöld gyepre és boldogan figyeltem, ahogy végre a Nap is visszatér. Ezek után egyetlen nyugodt gondolattam indultam abba az őrültekházába, amit iskolának neveznek : Egy új dolgot tanultam meg az életről, hogy megy tovább!

Kisütött...

Pontosan egy hónap. Ti miben mértek egy hónapot? Hetekben? Percekben?...Fájdalomban? Azt hiszem én az utóbbiban...

A forgószél lassan engedett le a földig, mint, ahogy édesanya fekteti csecsemőjét a kiságyba. A csilingelő hang...az a bizonyos altató dallam eltorzulva és hipnotikusan kúszott a fülembe. Majd eltűnt a vihar zaja, s nem hagyott mást maga után mint csendet. Az eső elállt, mintha lassan elfogyott volna az ég hordójából. A forgószél búcsú nélkül hagyott magamra a megrongált tájjal. Minden olyan kihaltnak tűnt...Az egykori boldog lakók csak rideg bábuknak tűntek. A fák elengedték utolsó leveleiket is, hátha így megmenekülhetnek, a fű lemondott a színeiről, és az épületek levetették rétegeiket, csak a kopasz, ázott gerendák és téglák maradtak...Mit kezdjek a romba dőlt világommal?-ezt a kérdést tettem fel akkor...

Teltek a napok és én csak ültem...és a távolba révedve, próbáltam a jelenben maradni...Nem sikerült. Akárhová néztem Őt láttam...és ha nem őt, akkor a hiányát. Néha elindultam az egykori suli épületébe...és a kezemben könyvekkel - zombiként kerülgettem a folyosón a bábukat teremről teremre járva....Majd...

2010. április 13...pár perccel ez előtt....felvillant a név....a Hold ami árnyékot vetett a Napomra...a düh...égető adrenalinhullámokban árad bennem....a fájdalom a begyógyult sebeket kaparja hátha egy-két csepp éltető vért kaphat...Nem tudom folytatni....A betűk először csak esőcseppek majd folyóvá duzzadva olvadnak le a monitorról....Ennél erősebb vagyok....Annak kellene lennem..

"Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad."

Csalódottan ültem le a monitor elé,hogy lefoglaljam valamivel a gondolataim...Valami nagyon rossz volt készülőben,éreztem.

Millió variációja merült fel bennem a nap végének. 13-a! A szám, amely vele együtt bukkant fel...és két éve magával is vitte. "Most is ezt teszi? Úgy hozza a sors,hogy ugyanazon a napon lesz vége?" Nem tudhattam, de a gondolattól is hányingerem lett. "Miért csinálja ezt? Miért tűnik el szépen...lassan és fájdalmasan?? Miért nem hagyja, hogy megoldjuk? Megbeszéljük?" Nem csak rá haragudtam...igazából nem is rá. Ti hisztek abban, hogy valaki irányít minket? Hisztek a mindenhatóban...legyen az nő vagy férfi, fiatal vagy öreg? A sorsban?...Én azt hiszem igen. Ha ez így van akkor inkább arra haragudtam. "Miért adja vissza őt majd veszi el kegyetlenül? Miért nem ad egy másik utat?" Persze nem tudhattam,hogy pontosan mi fog történni,de a megérzéseim nem nagyon szoktak hazudni.

Legyőzve az összes félelmem, már csak arra vártam, hogy felvillanjon a neve és betűi narancssárgán égjenek a szívembe...Nem kellett sokat várnom és meg is történt. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, de már döntöttem. "Bármi is lesz a vége muszáj megbeszélnünk...Ez így nem jó."-gondoltam és rákattintottam.

"Szija"-egy egyszerű köszönés pár betű..semmi egyéb. Talán ő is beszélni akart velem. Bármennyire is rettegtem a kimondott szavaktól, meg kellett kérnem, hogy ezúttal ne kerteljünk, csak őszintén! "Mi a baj?"-ezt a kérdést tettem fel de tudtam, hogy ez elindítja a lavinát és csak abban reménykedtem, hogy nem temet majd be...Tévedtem. Sok mindenre választ kaptam az elkövetkezendő percekben...minden egyes szóval a gyomrom egyre kisebb lett a fejemben pedig egy hang sikoltozni kezdett: "Neeee!" A szívem úgy összeszorult, hogy azt hittem összetörik...Talán ez is történt. Olyan szorongatóan hevesen verte a mellkasom, mint egy égő házban rekedt ember segítségért kiálltva. Csak olvastam a sorokat és megpróbáltam értelmesen reagálni rájuk. Igaza volt. Mindenben igaza volt. Dühös lettem...mert...mert nem voltam dühös, mert nem lehettem az! Nem tudtam miért, de abban a pillanatban azt kívántam bár tőrt döfött volna belém...bár megbántott volna...bár olyan mondott volna amiért rá haragudhatnék a sors...az apám...vagy magam helyett. A távolság...a titkolózás...az élete kezd kicsúszni a kezei közül...olyan társra vágyik aki mindig mellette lehet. Ezekről nem én tehettem mégis magamat ostoroztam. Hiába mondta, hogy egy kicsit se okoljam magam. Nem számított...Mindennek volt értelme és semminek. Annak, hogy összejöttünk...hogy a remény életre hívott valamit, amit már régen elnyomtam magamban, de ez nem volt elég... A remény nem tűnteti el a km-eket...nem győzi meg az apám...a remény nem adja vissza Chris kezébe az életéhez tartozó használati utasítást.

A remény csak elhiteti velünk, hogy a sok rossz jövő közül a kevésbé rossz jut majd nekünk. Velem is elhitette. Azt hittem menni fog. Kitart majd mellettem a távolság a titkolózás...és annak ellenére, hogy két külön világban éltünk. Sajnos én nem tartozom az életébe...már hozzá sem tartozom. A felismerés, hogy miután végleg elbúcsúztunk nem lesz, fojtogatón tört rám. Amint eltűnt az ablak...a neve a listából, valami ijesztő kerített hatalmába. Csak ültem előre hátra ringatózva a székben és a képernyőre révedve zokogtam, mint egy őrült. Nem akartam elhinni, hogy ennyi...hogy vége.

Sokára nyugodtam meg. Hosszú percekig tartottam a jéghideg csapvíz alá csuklóm, hogy felébredjek ebből a szörnyű álomból. De még mindig úgy érzem, hogy nem sikerült...Az este szörnyű volt...Az emlékek apró tűkként hasítottak belém. Az érintése...a mosolya...az ajka az ajkamon. A kuckónk...édes Istenem! Mindent elveszítettem...most sokkal többet vitt magával belőlem és ezernyi dolgot hagyott az elmémben, bár úgy éreztem üres vagyok...A hiánya felfal mindent, ami megmaradt. Bár a fájdalmat is eltüntetné! Nem tudom meddig bámultam a sötétségbe. Talán míg már annyira el nem kezdett égni a szemem a könnyektől, hogy lecsukódott...

A vihar előszelét már éreztem. Tudtam, hogy lehullanak az első esőcseppek...esni kezd majd vihar támad...és most egy forgószél közepén lebegek, fázom és csak arra várok, hogy kisüssön a nap.

"Néha a legváratlanabb dolgok csöppennek az életünkbe.Aztán rájövünk, hogy nem tudunk élni nélkülük.Ilyen vagy te is! :)

Valentin nap...Miről szól mikor egy álmodozó lánynak végre viszonozzák a szerelmét ezen napon? A mérhetetlen boldogságról...De mi van, ha ez a nap élete legrosszabbjaként indul?

Hideg volt, aggódtam és csak az elmúlt órákra,napokra és hetekre tudtam gondolni. Hogy jutottam el odáig, hogy bosszankodjak és le legyek törve, mikor pontosan tudtam, hogy rövid időn belül látni fogom Őt?!...Minden ott kezdődött, hogy nem tudtam megcsinálni a magyar kiselőadásomat. Persze ez így nem igaz megcsináltam, de azt sem tudtam miről szól...Bűn és bűnhődés. A bűnt ott követtem el, hogy hagytam a feladatot kicsúszni a kezeim közül. A bűnhődés csak ez után következett...

A következő pár percben képek villantak át a fejemben. Fáradtan pötyögöm be a betűket a Wordbe, azok után, hogy azt mondtam magamnak: nem érdekel! Zaklatottan nyitom meg a fürdő vizet, elbambulva a víz gyors csobogásán. Törölközőben ülök a fésülködő asztalom előtt és egyedül próbálom megcsinálni a hajam. Egy könnycsepp pereg le az arcomon és hűvös ujjaim a megégetett nyakamra szorítom, míg a vízfüggöny mögül nézem ahogy kihuny az elszántság utolsó szikrája is a szememből. Pizsamában elfáradva ülök az ágyon majd a szívem nagyot dobban, ahogy a telefonom az ismerős dallammal tölti be a szobát. Kábán nyitom fel a szemem, amit a beáramló világosság megrémiszt: elaludtam!! Szétszórtan próbálom rávenni a tanárt, hogy ne ma kelljen előadnom a kiselőadást mikor éppen beestem a 4. órára. Anna arcképe, mikor próbálja a hajamat elviselhetővé tenni...de mit sem számít mert a következő kép, hogy a hajamban egyetlen lokni sincs egy elcsúszástól koszos a térdem a fájdalomról nem beszélve és kétségbeesetten próbálom szívecskés fóliába csomagolni Chris ajándékát. Felszállok a vonatra....jön egy hívás...újabb rossz hír. Fel kell sétálnom hozzájuk és megvárni náluk Őt.

Lassan tértem vissza a jelenbe, de mikor megláttam a házat...és kiszúrtam a kis kuckónk ablakát, a sok rossz már nem számított. Nyugodtság és izgalom áradt szét bennem...Mikor megláttam az apukáját már nem féltem tőle. Ő is olyan...olyan az általam elképzelt képbe illő volt. Az a röpke fél óra míg szívem elrablójára vártam hamar elszaladt, míg az öccsével Tommal játszottunk. Sindy is velünk tartott, közben jókat beszéltünk és mosolyt húzott a számra mikor elmesélte, hogyan zárta ki magát.

Mindenkinek vannak rossz napjai...Nekem bőven kijutott aznap a szerencsétlenkedésből...de tudtam, hogy életem legszebb 12-ei Valentin napja lesz, mikor birtokba vettem a kuckó ismerős melegségét, vetettem egy utolsó pillantást a csokorra, amit kaptam és hagytam magam elveszni a narancssárga tengerben...

Úszok...de nem egyedül

Hevesen dobogó szívvel léptem be Chrisék házának ajtaján. Szemben volt a konyha. Az első dolog amit megpillantottam egy gyönyörű cserépkályha volt. A benne lobogó tüzet figyeltem és az érzéseimre koncentráltam. Ugyanazt a nyugalmat éreztem mint, amikor a kávézóban megláttam. Azzal a különbséggel, hogy ez a boldog nyugalom valami zavarbaejtő kíváncsisággal társult. Egy hét...Az emlékképek megmosolyogtattak. Egy héttel az előtt még nem tudtam, hogy lépjek-e. Egyetlen csók...egy pillanat mikor nagyot dobban a szíved és elkezdődik valami. Én döntöttem...

Az ajtó ismét kinyílt és ott volt Ő. Koszos volt...Maci, a kutyája összeugrálta. Egy újabb pillanat, amit sokáig szerettem volna megőrizni. Csak néztem...memorizáltam minden mozdulatát, míg végigmentünk a gyönyörű házon. Nagyon tetszett minden...de a legjobban egyetlen kuckó a legfelső emelet végében. Az ő szobája...A színek a falon, mint a lemenő nap. Még az ágyneműje is narancs sárga volt. Az ágy a fél szobát elfoglalta, de nekem pont ez tetszett benne. Otthonos volt, kicsi és melegséget árasztott.

Az elején még próbáltunk beszélgetni...betenni egy filmet, de nem ment...Teltek a percek...az órák...egyre jobban és jobban összebújtunk. Összefonódva feküdtünk, mikor egy apró zaj felkeltette Chris figyelmét."Megjött anyu" A szívem nagyot dobbant és egyből összekócolódott hajamhoz kaptam. Féltem...féltem hogy mit fog gondolni. Bizonytalanul lépkedtem lefelé a lépcsőn, de végül leértem. Először csak egy édes kisfiút pillantottam meg. Köszöntem neki, de megijedhetett tőlem mert a bátyjának köszönt majd felsietett azon a lépcsőn, amin mi pár pillanattal az előtt lejöttünk. Féltem...de minden félelmem kezdett elpárologni mikor megláttam az alacsony szőke nőt belépni a konyhába. A kezét nyújtotta, de nekem túl hivatalosnak tűnt, így adtam neki két puszit. Az arcvonásai ismerősek voltak...A szeme...akárcsak Chrisé. Jó volt belenézni...Egy kis hétköznapi csevej után visszatértünk a kuckónkba.

A gondolataim ködösek voltak, a szívem lassan nagyokat dobbant...A légzésem kicsit egyenetlen volt a közelségétől, de nyugodt voltam. Egyetlen dolog zavart csak abban a boldog félhomályban...hogy mennem kellett. Nem akartam elengedni...érezni akartam még az illatát, a karjának ölelését és puha ajkait, ahogy körberajzolják az enyémet.

Tényleg olyan volt, mintha a meleg tengerben úszkáltunk volna. Boldogan a láthatatlan sziget felé...

Szilveszter :)

Ismeritek azt az érzést, mikor minden elhomályosul körülöttetek...és csak úsztok a végtelen nyugodtság felé?

A sötétség, ami az ablakon beáramlott árnyékot vetett a szemközti falra. Az este nagyon jól indult. A barátim, velem,egy egész este,ünnepelve...Boldog voltam és hálás, hogy végül osztozhattam velük ebben...

Teltek az órák...A fiúk meg akartak mutatni valamit. Valami újat. Egy darabig csak néztük, ahogy a többieken átáramlik az a különös zsibbadtság. Mosolyogtak és lehunyták a szemüket...Lebegtek, mintha a halál csókját a számukra legfontosabb személytől kapták volna. Én is tudni akartam, milyen lehet ez. Ahogy magamba szívtam az ismeretlen boldogságot,tudtam miről beszéltek. Mikor a tüdőm megtelt...sűrű homály lepte el a fejem. A szám mosolyra húzódott, a végtagjaim úgy mozogtak mintha nem uralnám őket. Hátra dőltem és átadtam magam ennek a különös zsibbadtságnak...Szemhéjaim automatikusan csukódtak le...a zene lassan, valami szellőként töltötte be a szobát. Tényleg olyan volt, mint meghalni. Míg ki nem tisztult a fejem, egyetlen személyre gondoltam. Arra, akitől ezt a mézédes és halálos csókot szeretném kapni...